Időt adó improvizáció

2013-03-15

IMG_1589

Az időélmény formálódása a mozgásterápiás csoportban

Vermes Katalin

(Az előadás a Magyar Mozgás- és Táncterápiás egyesület I. Konferenciáján hangzott el 2003. június elsején.)

Idő és szubjektivitás
Leghétköznapibb és legnyomasztóbb élményeink egyike, hogy “nincs időnk”. Feladatainkra, egymásra, önmagunkra, egy lélegzetvételre. Tehát mi is az idő, amely olyannyira hiányzik? Heidegger azt mondaná, a kérdés rosszul van feltéve: nem “mi az idő?”, hanem “ki az idő?”. Az idő mi magunk vagyunk, a szubjektivitás időt teremt. Hogyan teremtjük az időt, és hogyan fosztjuk meg magunkat tőle? Ez a szubjektivitás egyik legizgalmasabb rejtélye.
Olyan társadalomban élünk, amelyben nagyon sokféle, összehangolatlan emberi idő, életritmus keveredik. S mintha e sokféle időt csak egyetlen kényszerítő, monoton, külsőséges és üres idő kötné össze: az óra, a naptár ideje, a senki ideje. Hogyan formálódik a személyes, egyéni időélményekből közös idő, ritmus? Hogyan találhatunk rá mind eredetibb módon saját ritmusunk természetére, helyére a többiekhez való viszonyban?
Végsősoron erről, vagy erről is szól a tánc. S az, ahogy az idővel “bánunk”, ahogy a saját és közös idő tapasztalata bennünk formálódik, a mozgásimprovizáció egyik alaptémája, s igen fontos szál a mozgásterápiás csoportok életében.
A mozgásterápiás csoport ideje – bizonyos tekintetben – kiemelt idő. A csoport kiemelt idejében többek között talán éppen azzal kísérletezünk: hogyan vagyunk mi magunk a saját időnk, illetve hogyan, miért menekülünk saját időnk elől. E kísérletekhez a mozgás különleges terepet kínál.
Hiszen az idő teremtésének és tagolásának legtisztább kreatív megmutatkozása a zene mellett tánc. A táncoló megadja a mozdulatoknak a maguk idejét. A mozgásimprovizációban ez még hangsúlyosabb, hisz tanult mozdulatsorok, áthagyományozott formák védelme nélkül teszi ezt. Az improvizálónak meg kell tanulnia érzékelni testének, lelkének belső ritmusait, miközben mások, táncoló társai gyakran egészen más ritmust képviselnek. Hogyan állhat össze különböző, diakrón időélmények összhangzó, közös kompozíciója? A tánc különleges műhelymunka lehetősége, mert fel tud épülni benne szervesen, erőszakmentesen egy közös, kollektív idő.

A mozgás és táncterápiás csoporton mozgósított idősíkok
Nézzük meg, milyen idősíkok kereszteződnek, találkoznak, amikor valaki improvizál, táncol.
A belső, vitális ritmusok: a légzés, szívverés, egyéb testi folyamatok ritmikája,
az észlelésére jellemző ritmusok,
aktiválódik hétköznapi mozdulatainak ritmusa,
a felkavarodó érzelmek áramlásának, lecsengésének ritmikája,
de megjelennek a táncoló személy történetét, tágabb életmódját uraló ritmusok,
csakúgy mint az életét keretező társadalmi ritmusok, idő-kényszerek. A mozgáscsoport ideje beilleszkedik a társadalmi konvenciók idejébe, de mint kiemelt idő ki is emelkedik onnan. Amikor az improvizáló megmozdul, mozdulata így, vagy úgy mindezeket egyesíti, hordozza magában.
A mozgásterápiás csoporton tehát idősíkok egész sorával dolgozunk. De kérdés, hogyan kapcsolódnak egymáshoz ezek az idősíkok? Ahogy Stern leírja, önmagunk egységének élménye többféle idő szinkronitása: már a test szinkronizáló erőt hordoz, hiszen a légzésnek és a szívverésnek, a testrészek mozgásának, az észlelés különböző modalitásainak: pl. látásnak és a hallásnak egységes időszerkezetét éljük át. Ez nem azt jelenti, hogy ugyanaz lenne a ritmusuk, de azt igen, hogy ezek valamiképpen összetartva, szinkronizálva működnek bennünk. Stern szerint az időszerkezet egysége “értékes invariáns” a szelfmag megteremtésében. (Stern, 93-96.) De a csecsemő testélményének szinkronitása azért képes a szelfmag egységét szervezni, mert korán meg tudja különböztetni saját észlelésének egységes időszerkezetét gondozója mozgásának egységes, az övétől különböző időszerkezetétől. Vagyis a másik teste másképpen van szinkronizálva, az ő időszerveződése nem esik egybe az enyémmel. A vitális kommunikáció csak különböző időszerkezetű személyek kapcsolatában jöhet létre. A vitális egymásrahangolódásban a kommunikáló felek megidézik egymás ritmusait, ugyanakkor mindig át is alakítják azt, saját időszerveződésük szerint.
A test tehát idősíkok találkozása. A belső időélmény és a külvilág ritmusa testünkben találkozik. Hogy tud beilleszkedni az én belső időélményem a külvilág ritmusába? A testi jelenlét állandó, öntudatlan válasz erre a kérdésre. Hiszen testünk minden lélegzetvétellel, lépéssel, megpihenéssel megalkotja számunkra, és tagolja az időt. A belső időt, amik vagyunk, és a külvilág idejét, amelyhez képest vagyunk: e két ritmus testünkben találkozik. Testünk jelenlétében kereszteződik múltunk, történetünk ideje, és jövőnk: életlehetőségeink ideje. A mozdulat, a testtartás, az izomtónus anyagában hordozza a múltat, miközben irányulásával megnyitja a jövőt, “belenyúlik a jövőbe”.
Azonban az észlelés és a mozgás időélménye nem esik egybe a beszéd, a verbalitás időélményével. Habár a beszéd által is intenzíven formált élettörténet beleíródik a testünkbe, a testi észlelés mindig hordoz egy olyan többletet, amely a nyelv számára hozzáférhetetlen. A testi észlelés intermodális telítettsége más időélményt teremt, mint a nyelvi, lineáris, idő, az óra rendezett idősora. Elkülönül egy idő-forma, amit egy végtelen vonalnak képzelünk, és mérhetőnek tekintünk, és egy idő- tartalom, amelyet alárendelünk az időt rendező formának. A testi észlelés többlete, telítettsége azonban nem fér bele egészen az idő fogalmi, formai uralásába. A nyelviség berögzült, uralkodó formái képesek megfosztani minket az észlelés telítettségétől. A mozgásterápiás csoportokban a testtudati munka és az improvizáció során az észlelés eme többletét próbáljuk felszínrehozni. Ez részben kibővíti, elmélyíti a szubjektív időélményt, részben a szelfmag egy alapvető szervezőerejét mozgásítja.
Ahogy a verbalitás linearitása és az észlelés telítettsége nem esik egybe, hasonlóképpen elkülönülnek az emlékezet rétegei is: például az epizodikus és mozgásos memória. Vannak olyan emlékeink, amelyek testünkben rögzültek, eseményként azonban elhomályosultak számunkra. Jelen vannak mozgásunk, valóságészlelésünk módjában, de kiestek a tudatos élettörténetből. A mozgás alkalmas lehet ezen – nem nyelvi szinten rögzült – emlékek előhívására. A mozgásos memória aktivitása felszínrehozhatja az elfeledett történetet. (Stern 100)
A mozgásterápiás csoportokon egyaránt dolgozunk a verbalitás idősíkjával, és a mozgás, észlelés ehhez képest módosultnak tekinthető időélményével. A verbális feldolgozás lehetőséget ad az önmagunkról és egymásról való fogalmi tapasztalatszerzésre is, vagyis arra, hogy a mozgás és beszéd idősíkjai találkozzanak, kölcsönhatásban álljanak. Vagyis az élettörténet, elmesélt epizódok ideje is jelen van a csoport terében, sőt a mozgásélmények összefüggésében folyamatos átalakulást mutathat.

Elmondok egy példát a mozgásos és epizodikus időélmény, illetve emlékezet kölcsönhatásáról.
Pali: saját érzése szerint -nagyon lassú volt az önismereti folyamatban. Nem tudott úgy haladni, ahogy a többiek. Ugyanakkor élettörténetét is állóvíznek nevezte. A mozgásgyakorlatok azonban mindig túl hosszúak voltak neki. Nem tudta kitölteni a gyakorlatok általunk kínált idejét. Félt a nézettségtől, hogy nem lehet őt befogadni, úgy érezte, lassú, gyáva. Pali izmai kötöttek voltak, mintha állandóan tartania, vagy visszatartania kellett volna valamit.
Majd egy kifejezetten intim páros gyakorlatnál, mikor teste súlyát a másikra bízhatta volna, egy elfelejtett emlék szállta meg arról, mikor egy tanára bántalmazta és nyilvánosan megszégyenítette őt. A mozgásélmény előhozta a már elfelejtett, de fájdalmas testi emléket, a mozdulat, a mozgásos emlékezet mozgósította az epizodikus emlékezetet. Az intim, testélmény szintjén védett helyzet hívta elő egy testileg átélt fájdalom, szégyen emlékét, amely gátolta őt a másik és önmaga számára való teljes jelenlétben. Mintha az emlék valahol az izmok feszülésében lett volna jelen, és éppen a mozgásos oldódásra tett kísérlet hozta volna elő. A kiengedés vágya, lehetősége, és az akadályoztatottság élménye dobta felszínre a régi, elfeledett történetet..
A mozgásélmény mozgósította az epizodikus memóriát, de az, hogy ez a történet kimondódhatott, később szabadabbá, oldottabbá tette Pali mozgását, vagyis korrigálta a mozgásos memóriában őrződő akadályoztatást. A cél az volt, hogy a mozgásban lassan végbemenő korrekció utat találjon az élettörténetbe is. Ha oldódik a visszatartottság, ha a mozgásban ki tudja tölteni, meg tudja adni a maga idejét, ez kihathat az élettörténet idejének szerveződésére is. Hisz az élettörténetben megélt állóvíz, lassúság összefügg a mozgás felületes gyorsaságával.

Konkrét munka az idővel
A mozgás, amivel dolgozunk, két fontos elemből áll: a testtudati munkából és a kreatív mozgásimprovizációból. Most arról szeretnék szólni néhány szót, hogy e két munkamód hogyan dolgozik az időélménnyel.
A testtudati munka idődimenziója:
A mozgásterápiás csoport lényeges alkotója a testi bemelegítés és testtudati munka. Már ebben a fázisban megtörténik a szokásos időélmény egyfajta bemozdítása. Sajátos felszabadító, “testbe hozó” jellege van a lelassulásnak és a felgyorsulásnak is.
Lassítás: alappéldája a relaxáció, a semmittevés idejének felszabadulása, gazdagsága. Mennyi minden történik, miközben látszólag nem történik semmi! A pihenés öröme. A súly elengedésének folyamata egy nagyon tiszta és kinyílt belső időélményt teremt. Idetartozik a lelassított mozgás élménye is: olyan léptékváltás, ahol a saját mozgás észlelése, az észlelés mélysége megsokszorozódik. Egyetlen mozdulat, amelyet máskor alig észlelünk “majdnem semmi”, valóságos kincsesbányájává válik az önészlelésnek.
Nagyon intenzív, gyors mozgás: segít elveszteni a kontrollt, a testi ritmusok fölhevülnek, aktivizálódnak, megmutatják erejüket, amit nem lehet nem észrevenni (lihegés, gyorsuló szívvverés, meleghullámok),a testi aktivitás közvetlen öröme kilendít hétköznapi ritmusból.
A mozgás megállítása: megszakítani, és megnézni a mozdulatot, fontos pillanatokban meg tudni állni. Mint ahogy a zene csönd nélkül, a mozgás megállás nélkül befogadhatatlanná válhat.
A test saját ritmusaira, vagy a külső észlelésre irányított figyelem is módosult időélményt teremt. Hiszen a szavak uralta hétköznapi valóságképzés sajátos időisége részben elfedi a testiségben és az észlelésben születő időminőségeket. Az észlelés ideje nem hozható teljesen közös nevezőre a kategorizálható érzelmek és a megnevezés idejével. Az észlelésben sajátos többlet rejlik, amit a beszéd hálójával nem lehet kimeríteni. Így a test belső és külső észlelésével dolgozó gyakorlatokban megadjuk ennek a sajátos idősíknak, azt ami jár neki. Ha megadjuk az észlelésnek az idejét, ezzel megadjuk azt a sajátos mélységét, vagy plaszticitását is, amit néha elfed a verbalitás. A saját ritmusra való rátalálás egyben a kreativitás forrásvidéke. Rátalálni a mozdulat spontaneitására, saját ütemére: vagyis mikor akarok egyáltalán megmozdulni, és mikor nem? Milyen ritmusban tudok elindítani valamit, és miképp tudom lezárni? Mi az a ritmus, ritmusok, amelyek továbbvisznek engem? Ennek nyomán felmerül a következő testtudati feladat: milyen ritmusban, minőségben tudok kapcsolatba lépni másokkal?
Másokkal való összehangolódás. Saját ritmusom más ritmusokhoz képest az enyém. Énem időbeli egységét más ének másféle időrendjéhez képest tudom átélni. (Stern) A más ritmusokkal való összehangolódás, illetve a más ritmusoktól való különbözés megtapasztalása nagyon fontos testtudati tapasztalat. Van aki könnyebben hozzáfér saját ritmusához, ha lehetőséget kap mások ritmusára hangolódni rá. A társas testtudati munka folyamán már különböző belső ritmusok találkoznak, és általában a saját belső időélményt nem eltörli, hanem elmélyíti a másik ember ritmusával való találkozás. Például a másik lazításakor, mikor a légzések, izomrebbenések üteme összehangolódik, saját belső időm békéjére van szükség ahhoz, hogy a másik test ritmusait érzékelni tudjam.
A kreatív munka még összetettebben dolgozik az idővel. Egyszerre van szükség a testtudati munkában is átélhető, a belső időm számára való jelenlétre, különböző emberek saját idejének találkozására, a csoport objektív idejével való találkozásra, és egy olyan sajátos ritmus megszületésére, amely már művészi élményt teremt.
Mitől válik a mozgásimprovizáció alkotássá? Az idő és mozgás fogalmait használva attól, ha valaki érezhetően saját belső idejét fejezi ki mozgásának ritmusaival, miközben maga is nyitott és befogadó marad az őt érő impulzusok ritmusára. Ha a mozgás eleje és vége érezhető és elvállalt, s ha a mozgás ideje alatt soha nem vész el teljesen az önmaga számára való “jelen”lét, és soha nem szakad meg teljesen a társak vagy a nézők más ritmusú idejével való szabad kapcsolat. Ha a belső jelen és a mások jelene közötti kommunikációban létrejön az idő olyan tagolása, konstitúciója, ami addig még nem létezett.
A kreatív improvizáció az idő végességével dolgozik. Az idő végessége kitörölhetetlenül jelen van kulturális és személyes szorongásaink mélyén. Azt hiszem, kultúránkban kevés olyan alkotási lehetőséget találhatunk, amely oly intenzíven dolgozna az idő végességével, a véges idő törékenységével, s a hozzá kötődő szorongásokkal, mint a mozgásimprovizáció. Nem hozunk létre műtárgyakat, nem is használunk eszközöket, nem írjuk le, általában nem vesszük fel, sőt, még szerepeket, karaktereket sem formálunk. A megjelenő eseményeket, miközben hihetetlen mértékben megtörténnek, többnyire nem lehet átfordítani szavakba, de még kategorikus, jól beazonosítható érzelmek típusaiba sem. Ami itt történik, annak a saját végességében, esendőségében önmagát kell hitelesítenie. Ott van az eleven, lelkes emberi test, és valami őt megindítja. A mozgás elemi vágya, a megmutatkozás, vagy a kapcsolódás vágya, vagy ki tudja, milyen vágyak. Az emberi mozdulat teremti a maga idejét.
Kimegy improvizálni valaki az üres térbe, üres időbe: minden lehetséges, és semmi sincs még. Egészen addig, míg valami mozdulat, figyelem, impulzus az üres időből meg nem szüli a konkrét kezdetet. Az első törés, első ritmus még jelentés nélkül bukkan elő valahonnan, egészen addig jelentés nélküli töredék marad, míg a folytatás nem hagy nyomot az első mozdulat emlékén. Minden új esemény, rebbenés más fénybe hozza az eddig történteket. Ha az improvizáció örökké folyna, nem jelentene számunkra semmit. De kezdete és vége van: ettől nyeri el értékét. Tudni elkezdeni és tudni befejezni: tudni elfogadni az időbeli végességet és töredékességet. Tudni azt mondani: ez ennyi, ez így jó: a végeset teljessé tenni, megengedni magunknak.
Az idő végességét kreatívan használni tudni: ez már fél katarzis.
Azonban az idő kétféle értelemben határos: A saját mozgás kezdete és vége az egyik határ. A másik ember eltérő ritmusa a másik. A másik ember soha nem tud egy az egybe azonosulni az én ritmusommal, soha nem élheti át egy az egybe az én belső időélményemet, és én se az övét. Ahol az ő ritmusa, időélménye kezdődik az enyém véget ér. A mozgásos találkozáskor mindig át kell élnünk egyfajta törést, szakadékot a két ritmus között. Ezt az improvizáció során nem felszámolni kell, hanem élni a törés adta lehetőségekkel. Kibírni, elfogadni a tőlem eltérő ritmust és nem szégyenleni a magamét: sem beleolvadni passzívan az ő ritmusába, sem beleolvasztani önkényesen őt az enyémbe. A ritmuskülönbségnek megadni ami jár: nem eltörölni, hanem megtáncoltatni a feszültséget. Soha senki nincs tökéletesen szinkronban az én időmmel, hiszen ha úgy lenne, az gép lenne. De épp a szubjektív idők eredeti különállása, diakróniája teszi lehetővé a valódi összehangolódást, ahol a hangolódó felek mindig hozzátesznek valami különbözőt a másiktól jövő impulzusokhoz.

Az észlelt idő mélysége (végtelenje)
Azért látom a teret mélységében, mert az általam észlelt tárgyakról eltérő, egy képben összehangolhatatlan térélményem van. A különböző képek feszültségét egy mélység felől tudjuk egybefogni. Ha a két szemem nem látna különböző képeket, nem észlelném így a tér mélységét.
Hasonlóképpen az időt is diakróniaként, sőt polikróniaként éljük át. Magyarán: nem egy, órával mérhető idősorozat az általunk átélt idő, hanem sok idősík örökös összehangolása. Az időélményünk leggazdagabb rétegei az észlelésben vannak jelen, s a mozgásban ezzel az észleléssel dolgozunk. Az idő végessége azért is nyomasztó, mert egy lineáris, mérhető és mélység nélküli időben gondolkodunk. Az óra, a naptár ideje, az idő mérhető mennyiséggé, idősorrá egyszerűsítése a valóságélményünk nyelvi kontrolljához kötődik. Az idő egyetlen időfolyamatban való fixálása megfosztja időélményünket mélységétől.
1., Az idő mélysége az észlelésben
Az észlelés preverbális rétegei azonban a lineáristól eltérő időélmények ősrétegeit hordozzák.
Az észlelő test nem méri és figyeli az időt, nem valamely monoton ritmusra vonatkoztatja a változást, hanem “látja” és átéli azt. Az időtapasztalat éppen ebben a folyamatos, átélt változásban születik. (Szabó F. Zsigmond 99) E születő időélmény telített, s nem egy végtelen idősor absztrakciójából tekint rá saját “végességére”. Az észlelés ideje nem valamely rövid szakasz egy végtelen idővonalon, hanem az időélmény születésének közvetlensége, tehát mélysége van.
A mozgásimprovizáció ennek az időt adó észlelésnek a felszabadítása a nyelv, és a konvencionális időfelfogás sémáitól. Olyan tapasztalati rétegeket fejez ki, amelyek meghaladják nyelvi sémáinkat.(Stern 186-194) A nyelvi rövidrezárástól felszabadított észlelés időélménye kinyílik, elmélyül.(Félreértés ne essék: a nyelvi idő is olyan gazdagságokat hordoz, amely más oldalról meghaladja az észlelés lehetőségeit).
2., Az idő mélysége a találkozásban
Az idő igazi mélységének élménye azonban az észlelésen túl az emberi találkozásokban áll elő. A különböző személyes idők, ritmusok találkozásában. A mozgásimprovizáció kiemelt ideje kifejezetten erről szól. Az emberi ritmusok, személyes idők az improvizálás során is radikálisan eltérnek egymástól. Mindenki éli a saját belső idejét. A különféle időket akkor lehet egyszerre észlelni, érzékelni, ha nem akarom őket egyetlen vonalba, élménysorba egyesíteni. A különböző ritmusok találkozásakor mélysége lesz az időnek, hiszen ami megszületik, azt nem lehet többé az egyik, vagy a másik táncos időélményébe bezárni. Az improvizáció ideje mindkettőjükön túl van, mégis kettőjük személyes, konkrét jelenlétéből indul ki, azt nyitja meg. Az idő mélységének élménye kiegyensúlyozza az improvizáció idejének megismételhetetlen végességét, törékenységét.

Változás, korrekció
Az idő változás. A degradált idő: körben forgás, látszatmozgás, nyüzsgés változás nélkül. Improvizálni valódi változás nélkül: a terápiás vagy önismereti munka kudarca. Hárítás. De olyan hárítás, amely egy idő után nem tud nem látszódni, a mozgásban mindenképpen megnyilvánul.
Hogyan lehet a csoporttag saját, belső idejét kibontani a különböző “időkényszerek”, látszatváltozások burkából? Hogyan és miért távolítja el önmagától saját, belső idejét?
Hogyan lehet rávenni, hogy “megadja magának” azt az időt ami – önmaga? Ebben segít az improvizáció “megengedő” jellege. Az improvizációban ugyanis minden esendő, “rossz” mozdulat helyet kaphat, mert érezzük: ez a suta mozdulat is hozzánk tartozik, s a következő mozdulat bármikor képes átformálni, korrigálni azt. Teszek egy idétlen, üres mozdulatot: érzem, hogy üres és idétlen. A következő mozdulaton már látszik ez az érzés, ez a feszültség. Továbbmozgok, vagy megállok egy pillanatra: valamit kezdek saját korábbi elveszettségemmel. A suta mozdulat visszatekintve előhívott mindenféle mást. Például küzdelmemet saját spontán ürességemmel. Vagy humort. Vagy dühöt. Vagy megcsendesedést.
Az improvizáció: a testben manifesztálódó korrekciós folyamat. Minél inkább tudunk improvizálni, annál inkább az egész ember – idősíkok sora- van jelen a mozgásban megmutatkozó változásban. Így az improvizáció – amely a legvégesebb, legtörékenyebb műfaj, egyben egy óriási biztonságélményt adhat: a töredékes impulzusok nem vesznek el, az esendőséget nem kell felülírni, de a megmozdító vágyakat ki lehet bontakoztatni. Nem kell tehát egy, monoton ritmusra egyszerűsíteni belső időélményeinket, hanem több időmód, ritmus élteti egyszerre, amelyet mozgásunk mégis egybetart.
Végezetül álljon itt még egy példa.
Veronika gyönyörű, szenvedélyesen, gyorsan, és sokat táncoló lány, mégse tudja örömét lelni egészen a táncban, s ezért kétségbeesés munkál benne. Feltűnő szépsége ellenére magánéletében magányos. Azt álmodta, hogy ő valójában egy tehetetlen kislány, aki nem bír megmozdulni, és önmaga számára is visszataszító, elfogadhatatlan. Aztán egyszer vele mozogtam egy páros munkában, a csoport figyelmében. Az volt az érzésem, hogy szenvedélyes, gyors impulzusokat vár tőlem. Nehéz volt ellenállni, hogy ne ezt tegyem. De egy másik vágyam is volt, amely abban a pillanatban született bennem, mikor Veronikával egymással szemben álltunk. A vágy, hogy megvárjak, kivárjak egy másik ritmust, talán a tehetetlen kislányt. Ez történt. Szinte villámhárítóként kellett leföldelnem a túlmozgás vágyának hullámait. Sok idő telt el, és nem tudtam biztosan, hogy megmozdul-e ez a másik ritmus. A csoport is várt, hosszú időn át. De kivártam, kivártuk, s Veronika indította a mozgást, és egészen másféleképpen, mint ahogy pörögni szokott. Megpróbáltam erre a másik Veronikára ráhangolódni, nagyon figyelni. Ez könnyű volt, mert nagyon megindító, ahogy megmozdult. És létrejött egy lassú, szaggatott, közös improvizáció, egy folyamat, amelynek -úgy tűnt – meg kellett akkor történnie, s ez a mozgás meg tudta találni lassan a maga végpontját is. Ez az improvizáció nekem is katartikus élmény volt, Veronika csoportbeli munkájában pedig fordulatot hozott. Ő is átélte, és én is, hogy ezt a kislányt meg lehet várni, és ha megvárják, akkor képes mozdulni, sőt, eddig ismeretlen mozgása új mélységet teremett. A későbbiekben azon dolgoztunk, hogy a sebes táncosnő ritmusát kapcsolatba hozzuk ezzel a kislánnyal.
Veronika szétszakadt belső időélményeinek összehangolása azon is múlt, megtalálja-e azt a mélyebben fekvő ritmust, idődimenziót, ahonnan az előbbi két idősík kapcsolatba hozható. A páros improvizációban ehhez külső támpontot kapott. Nekem egyszerre kellett küzdenem a pörgés időimpulzusával, miközben figyelmem a lassú kislányon volt. Ehhez hozzáadódott a saját, aktuális ritmusom, enélkül ez a páros munka nem lett volna valódi kapcsolódás, és persze korrekció sem.
Ez egyetlen példa volt arra, hogy saját ritmusaink kapcsolódása a mozgásban hogyan teremti meg időélményünk mélységi dimenzióját. Több idősík találkozása kreatív teret, mélységet teremt, amiben közvetlen, érzéki módon megtörténhetnek a lényeges összekapcsolódások, és differenciálódások. Valójában ez történik minden működő improvizációban. Így ad időt az improvizáció.

Irodalom:
Stern, D.: A csecsemő személyközi világa, Animula,Bp.2002.
Heidegger, M.: Lét és idő, Gondolat, Bp. 1989.
Merleau-Ponty, M.: Le Visible et l’Invisible, Gallimard, Paris, 1964.
Szabó F. Zsigmond: A keletkezés ontológiája, 2002. Doktori disszertáció, kézirat.