A táncterápia kialakulása, fejlődése

2013-03-15

IMG_1577

Merényi Márta

A 20. század első felében a modern tánc kialakulása magában hordozta a táncterápia jövendő megszületését is. A modern táncirányzatok a balett szigorú, rigid formavilágával szemben az ember szabad, spontán és kreatív önkifejezésének igényét képviselték. Az individualitáson túl az egyetemes emberi létezéssel járó érzések, küzdelmek, félelmek művészi kifejezésének igénye jelent meg. A táncos és a közönség közötti kapcsolat intenzívebbé, érzelmileg telítettebbé vált. E modern mozgás- és táncirányzatokat művelő táncosok egész személyiségükkel táncoltak. Az önkifejezéshez hozzátartozott a kísérletező, improvizációra épülő műhelymunka. Az első táncterapeuták mind modern táncosok, előadóművészek voltak (Levy 1992, Trautmann-Voigt 2003).

A táncterápia fejlődésében nagy lépés volt, hogy 1966-ban, Amerikában létrejött az első szakmai egyesület, amely meghatározta a táncterápia lényegét. Az Amerikai Táncterápiás Egyesület (American Dance Therapy Association, ADTA) definíciója szerint „a mozgás és tánc pszichoterápiás alkalmazása az egyén érzelmi, kognitív és testi integrációját segíti” (Levy 1992. 15. o.). Az egyesület az elméletében-gyakorlatában helytálló táncterápiás metódus kialakítását tűzte ki célul. A táncterápia úttörői módszerükbe folyamatosan beépítették az adott korban megszülető pszichológiai elméleteket. Így jöttek létre a különböző pszichoanalitikus és humanisztikus pszichológiai iskolákra épülő táncterápiás irányzatok.

A modern tánc kezdete és hozzájárulása a táncterápia kialakulásához

Isadora Duncan ír táncosnő (1878-1927) a régi görög színház eszközeihez, forma- és érzésvilágához visszatérve új táncnyelvet, „szótárt” keresett. Mezítláb táncolt, és a természetes, alapvető emberi érzéseket kifejező mozdulatokat kutatta. Személye nagy hatással volt a modern táncterápiás iskolák fejlődésére. (Levy 1992, Press 2002).

Amerikában 1920 körül jött létre a híres Denishawn-tánciskola, ahol sok modern táncos kezdte pályáját, többek között Martha Graham, és Marian Chace, aki a táncterápia úttörője volt (Levy 1992).

Európában is hasonló fejlődés ment végbe, Mary Wigman (1886-1973) vezetésével. Munkáját az erős, direkt táncstílus, a tiszta érzések kifejezése és a közönséggel való kommunikáció jellemezte (Press 2002). Wigman improvizatív technikája, és tanítványaival végzett munkája a 20-as években a táncterápia korai formájának tekinthető (Levy 1992).

A modern tánc áramlatai Magyarországot is elérték. Dienes Valéria (1879-1979) a 20-as évek modern magyar mozdulatművészetének egyik megteremtője volt. Erősen hatott rá Bergson filozófiája és Raymond Duncan ókori görög mozdulatvilágot életre keltő mozgásrendszere. Kidolgozta orkesztikának nevezett saját komplex rendszerét. Matematikai és filozófiai tudását integrálva geometrikus testmodellt épített fel. Tisztában volt mozgásművészete terápiás hatásával. Az akkori Mozdulatkultúra Egyesület és az Orkesztikai Társaság alapítója. A 40-es évek végétől mozdulatművészetét tiltották, ami „művészi torna” név mögé rejtőzve élt tovább. A 80-as évektől módszerét tanítványai, követői továbbfejlesztették, ma is alkalmazzák. (Lenkei 1993).

Néhány jelentősebb táncterápiás módszer

A táncterápia úttörői

Marian Chace (1896-1970), táncos, koreográfus és előadó a táncterápia „nagyasszonya”. Erősen hatott rá Sullivan interperszonális személyiségelmélete. Alapfeltevése az volt, hogy az ember személyisége és én-érzése (sense of self) a környezetével történő interakciókban illetve ezen interakciók észlelésén keresztül fejlődik. Chace a csoportban történő táncterápiának napjainkban is aktuális szemléleti és gyakorlati alapjait, értelmezési kereteit teremtette meg.

Ő dolgozta ki például a terapeuta és a páciens interakciójában fontos tükrözés (kinesztetikus empátia) technikáját (Levy 1992).

Mary Whitehouse (1911-1979) módszere kifejlesztéséhez Mary Wigmannál folytatott intenzív tánctanulmányai és saját jungi analízise képezte az alapot. A wigmani improvizációs technika és a jungi aktív imagináció integrációjából egyedülálló elméleti és gyakorlati tánc- és mozgásterápiás módszert fejlesztett ki. Ez az úgynevezett autentikus mozgás, mely nem más, mint a jungi „aktív imagináció” mozgásban való megnyilvánulása. Szerinte a tánc terápiás alkalmazásával – szelftudatosság nélkül – a személyiség mélyebb rétegeihez lehet eljutni, egészen a mozgás forrásához. „Movement-in-depth” kifejezéssel írta le ezt a dimenziót. Megközelítése szerint a terápiás kapcsolatban fontos, hogy a terapeuta bízzon saját intuíciójában, és segítse páciensét is e képesség fejlődésében (Whitehouse 1979). Mary Whitehouse munkája nagy hatással van a mai jungiánus táncterapeutákra.

Franciska Boas a ’40-es években kezdett kreatív táncot tanítani gyermekeknek a Bellevue Pszichiátriai Kórházban, New Yorkban. Gyermekekkel való munkájában Schilder testképzet (body image) koncepcióját alkalmazta. Schilder definíciója szerint a testképzet nem más, mint a testnek az elmében, szenzoros érzékelések által keletkezett képe. Franciska Boas a gyermekpszichiátriában és saját táncstúdiójában végzett munkája során a pszichoanalízisében szerzett tapasztalatait és a különböző pszichoanalitikus koncepciókat ötvözte a tánccal. (Levy 1992). Boas a gyermekpszichiátriai osztályon gyakran tapasztalta, hogy a gyerekek testképe torzult. Ennek megváltoztatása céljából imaginációt alkalmazott. Boas négy alapvető koncepcióval járult hozzá a korai tánc- és mozgásterápiás elméletekhez. Ezek a következők:

· a pszichomotoros szabad asszociáció fogalma,

· a mozgás által előidézett fantáziaanyag pszichoanalitikus értelmezése,

· az egészséges testképzet helyreállítása mozgásban megtapasztalt új élmények sorozatán keresztül,

· annak felismerése, hogy mozgással is lehet érzelmeket elhárítani.

A táncterápia következő generációinak képviselői

Elaine Siegel a ’60-as években kezdte táncterápiás pályáját. A táncterápiát teljes mértékben pszichoanalitikus kontextusba helyezte, integrálva az elméleti és metodikai szempontokat. Az áttételt tekintette a legfontosabb eszköznek ebben a növekedési folyamatban. Siegel szerint a mozgásterápia a pozitív áttételen keresztül segíti a páciens fixációs pontig történő regresszióját, ezután lehet átdolgozni korábbi konfliktusait. Kiemeli a táncterápiában a mozgás-improvizáció, és a pszichoanalitikus kezelésben a verbális szabad asszociáció közötti hasonlóságot, megjegyezve, hogy mindkét módszer a tudattalan érzések és gondolatok feltárását célozza.

Úgy vélte, hogy a külső forma, mint a ballett, a flamenco vagy a modern tánc is a szelf, az egyén korai éveinek autentikus kifejezésévé válhatnak e stílusok vizuális és testi tapasztalatain keresztül, és a tudattalan jelzéseihez kötődhetnek. Siegel saját tapasztalatai: a ballett szigorúan intellektuális kontrollja és a primitív táncok tisztán érzelmi kiáradása vezették őt el oda, hogy megtalálja a tudatos és tudattalan hatások egyensúlyát és integrációját. Nemcsak a személyiség tudattalan aspektusaira figyelt, hanem ugyanúgy foglalkoztatta az egyén énfunkcióinak fejlődése és megőrzése is (Siegel 1984, Levy 1992).

Zoe Avstreih a tárgykapcsolatelméletek és a szelf-pszichológia eredményeit építette be munkájába. A fejlődés folyamatát helyezi a középpontba, Mahler individuáció — szeparáció koncepcióját véve alapul. Kiemeli a fejlődés során a kontaktpercepció (bőrérzékelés) távoli percepcióba (a távolabbi tárgyak látás, hallás és elmozdulás útján történő észlelésébe), való átmenetének fontosságát és ennek megnyilvánulását a táncterápiás munka téri szerveződésében. Ebben az összefüggésben fontos, hogy a táncterapeuta megtalálja a megfelelő térbeli távolságot a beteggel való kapcsolat megalapozásában. Winnicott „elég jó anya” és anyai tükrözés elméleteit is integrálta munkájába. A táncterapeuta szelfje közvetlen alkalmazásával, azaz saját testi-lelki egységén keresztül segítheti rekonstruálni a korai fejlődés tapasztalatainak néhány hiányzó aspektusát (Levy 1992).

Diane Fletcher a test-érzés tapasztalására fókuszált, amit „testi tapasztalat”-nak nevezett el, és nagyon eredeti gondolatmenettel szelf-pszichológiai kontextusba helyezett, kiemelve a táncterápiában a szelfélmény fizikális és mentális fejlődésének plasztikus folyamatát (Fletcher 1979). Szerinte a belső események fizikálisan reprezentálódnak mint érzetek (szenzációk), miközben a test maga is mentálisan reprezentálódik mint képzet vagy képek sorozata. Amikor a pszichikai zavar megjelenik, a képek torzulhatnak vagy blokkolódhatnak. A testi tapasztalások intenzív integrálódásán keresztül az egyén torzult testképe változhat, és Fletcher szerint ez az egyik fő terápiás hatása a táncterápiának. A terápiának meg kell nyitni az utat az asszociáción keresztül megvalósuló tapasztalatok számára. Fletcher a testi tapasztalatok tudatosításával lassan felkészíti a pácienst, hogy először képes legyen figyelni e tapasztalatokra, és ez a figyelem indítja el az asszociációkat: képeket, érzéseket, gondolatokat, amelyek tovább differenciálják a testi tapasztalatokat. Azaz, ha az egyén képessé válik asszociációkra, fantáziálásra, gondolkodásra önmagáról, akkor elindul a szelf különböző aspektusainak integrálódása. A tapasztalat, a megfigyelés és a cselekvés összekapcsolódása, valamint a szelf aspektusainak egészleges szerveződésébe való integrálása az első lépés a szelf-tudatosság és a szabad választás felé. Erőteljes hasonlóság fedezhető fel Fletcher gondolatmenete és Stern szelf-fejlődésről alkotott elmélete között.
Joan Chodorow táncterapeuta és jungi analitikus a táncterápia nagyon fontos alaptételét fogalmazza meg: a tudatosság és a tudattalan irányába történő mozgást. A mozgás segítheti az énhatárok és a kontroll funkciók megerősítését, illetőleg a mélyebb regresszív állapotok megjelenését. A pszichotikusoknak a tudatosság érzésére van szükségük. A napi realitás és a mozgásos tapasztalat erősíti az énhatáraikat, segíti a valóságosabb testkép fejlődését, és erősíti a tudatos nézőpontot. Ép énfunkciók esetében a mozgást, mint a tudattalan megnyitásának módját alkalmazza. A tudattalan explorálása és a tudatossal való integrációja nála is Jung aktív imagináció metódusán alapszik. (Chodorow 1991).

A Magyarországi mozgÁs- És TÁNCTERÁPIA ELMÉLETI HÁTTERE

A Magyarországon kifejlesztett mozgás- és táncterápia (a továbbiakban MTT) pszichoanalitikus szemléletű, feltáró és korrektív pszichoterápiás módszer. A korrekció testi és verbális átdolgozás útján történik.

Az MTT elméleti hátterét a pszichoanalitikus tárgykapcsolati, az új szelfpszichológiai és kötődéselméletek, az idegtudományok és az élettan vonatkozó ismeretei képezik. Másik bázisát a modern táncirányzatok, testtudati rendszerek, a 20. századi kísérleti színházi alkotó műhelyek tapasztalatai és elméletei alkotják. E tudások az MTT kontextusában, koherens látásmódban és gyakorlati munkamódban találkoznak.

Tapasztalati, testtudati technikai alapok

Azok a testtudati rendszerek és tánctechnikák, melyek a test természetes tudására és megismerésére építenek, a teljes személyiség jelenlétét feltételezik, azaz a test-lélek-szellem egységében gondolkodnak. Az MTT elsősorban a kontakt improvizáció és a 20. századi kísérleti színházak tapasztalati és elméleti tudásából merít.

Steve Paxton a ’60-as évektől induló posztmodern táncirányzatok egyik meghatározó egyénisége. Több táncos társával dolgozta ki a kontakt improvizáció módszerét. Az emberi test, a gravitáció, a tér törvényszerűségei, a sebesség, az erő kérdései foglalkoztatták. A kontakt improvizációnak nincs meghatározott koreográfiája. A szabad tánc teret ad a mozdulatok megszületésének, lehetőségeinek kutatására. A mozgásos kísérletezés emlékeztet a korai tapasztalatok világára. A finom érintések bőringerlésétől az erőteljesebb fizikai kontaktusig (talaj, másik ember), a mély izom és ín receptorainak ingerlésével, a térérzékelés legkülönbözőbb minőségeinek átélésével a fizikai és az érzelmi válaszkészség egyszerre fejlődik, párhuzamosan a testtudattal és az improvizációs készséggel, valamint differenciálódik a belső testkép.

Az MTT folyamatában a testtudati munkát átszövi ugyanez a kísérletezés. A spontaneitás, az önindította mozgás öröme és biztonsága, a keresés, a felfedezés izgalma energetizál, és a nehezebb lélektani állapotokban is fogódzót, hátteret jelent.

A kontakt improvizáció nemcsak táncosokat, hanem széles tömegeket ért el, mozgalommá vált. Elérhetővé lett vakok és mozgássérültek számára is. Magyarországon a Bliss Alapítvány keretei között, a Dance Ability módszer alkalmazásával mozgássérültekkel folytat táncterápiát Bóta Ildikó.
A 20. századi kísérleti színházi alkotó műhelyek tapasztalatait és elméleteit is meg kell említeni, elsősorban Peter Brook, Jerzy Grotowski és Nagy József munkásságát. Ami közös e forrásokban, az improvizációra épített, a fizikális és lélektani állapotokat kutató kísérleti munka, ami a hiteles színészi alkotást és a közönséggel való találkozást szolgálja. Ez tartalmazza a színész személyiségének, tudattalan impulzusainak a feltárását, ami megalapozza a tudatosabb, mélyről fakadó színészi játékot (Brook 1999, Vekerdy 1999, Grotowski 2000).

A testi tapasztalás és az énfunkciók kapcsolata
Az énfunkciók primer összetevői többek között a mozgás és érzékelés. Ezek idegélettani hátterének ismerete nélkülözhetetlen. (Kulcsár 1993, 1996). A testi tapasztalás és az énfunkciók térélménnyel való összefüggésének pszichoneurofiziológiája is idetartozik (Kállai 1998, 2002, Merényi 2001). E tudások a konkrét testi technika, metodika alapjait képezik.

Lélektani elméleti háttér

Az MTT a pszichoanalitikus, különösen a tárgykapcsolat- és a későbbi szelfpszichológiai elméletekre épül, amelyek a személyiségfejlődésben a korai, preverbális időszak fontosságát hangsúlyozzák, kiemelve az anya-gyerek kapcsolat elsődlegességét (Bálint 1994, 1999, Winnicott 1999). A páciens tárgykapcsolati reprezentációs világának fontos aspektusai a terápiás kapcsolatban áttétel, a terapeuta oldaláról viszontáttétel formájában jelennek meg, ezért ennek értése, kezelése, és értelmezése terápiás értékű (Ferenczi 1996, Bálint 1994, Sandler 1973).

Pszichoanalitikus megközelítésben a regresszió jelensége hordozza annak a lehetőségét, hogy korai élményeink mintázata felszínre kerüljön, és hozzáférhetővé váljon a terápia számára. Bálint hangsúlyozta, hogy a regresszió kialakulását a beteg problematikáján kívül a terápiás kapcsolat határozza meg. A megfelelő terápiás miliőben, az úgynevezett jóindulatú regresszió talaján indulhat el az újrakezdés, azaz a korrekció (bizonyos határokon belül). Bálint fejtette ki azt is, hogy van olyan preverbális korai éndimenzió, ahol a korai duálkapcsolat, azaz az anya-gyerek illeszkedés zavarai „alaphiba” formájában zárványként őrződnek, és ha a regresszió ezt a szintet eléri, a szavak elvesztik kommunikációs jelentőségüket, ami egészen másfajta jelenlétet igényel a terapeutától. Ilyenkor nem az értelmezés, de nem is a regresszió kielégítése, hanem a bizalom, értő figyelem az a mód, ami segíti a páciens újrakezdését (Bálint 1994).

Bion konténerfunkció-, Winnicott holding- és tükrözés-koncepciói is felhívták a figyelmet a terápiás kapcsolatban az érzelmi terhelhetőség fontosságára. A páciens fájdalmainak, szorongásainak elviselését és megismerését a terapeuta tartalmazó és tükröző funkciója segíti (Gergely 1998, Winnicott 1999).

Az MTT központi kérdése a verbalizálhatóság tartománya. Egyrészt a mozgás segíti a preverbális személyiségrétegekhez való hozzáférést, és a szimbolikus, verbális módon való feldolgozást készíti elő. Másrészt létezik olyan preverbális és nem verbális belső mintázatunk, ami kizárólag mozgásos – testi szinten munkálható meg. Az első esetben a terápia a tudattalan, elfojtott konfliktusok, érzések, emlékek feltárását jelenti, a másodikban a nagyon korai (és későbbi nem verbális) tapasztalatok testi-mozgásos korrekciója valósul meg.
A kötődéskutatások, a csecsemő-megfigyelések, a kognitív pszichológia és a memóriakutatás újabb eredményei a mozgásos úton megmunkálható és soha nem verbalizálható, nem szimbolizálható élményvilág létezését támasztják alá. Pontosan ez a mozgásterápia választott “nyelve”.

Memóriakutatások

A memóriafajták anatómiai és funkcionális elkülönítése finomította a pszichoanalitikus gondolkodást. A hosszútávú emlékezés explicit memóriarészében tárolódnak az élettörténeti, illetve az epizodikus és verbális emlékek, melyek felidézhetőek, átdolgozhatóak, tudatosak, vagy a tudatosság számára elérhetőek, valamint képi vagy verbális formában reprezentálódnak. Az implicit memória része a proceduális memória, ahol a lassan elsajátított motoros, percepciós és kognitív készségek tárolódnak. (Kulcsár 1996, Simon 2001, Pető 2001). Az implicit memória tárolja a traumákhoz fűződő elfojtott, vagy lehasadt érzelmeket is.

A csecsemő idegrendszerében később és fokozatosan érnek azok a struktúrák és pályák, amelyek az explicit memória hordozói. A korai emlékezést, az anya-gyerek kapcsolat mozgásos, érzelmi aspektusait az implicit memória rögzíti. Ez képezi a Stern és munkatársai (Pethő 2001, 2003, Tényi 2000) által elnevezett “implicit kapcsolati tudás” idegrendszeri alapját. A csecsemő-megfigyelések és a memóriakutatás eredményei alapján a preverbális szelférzetek szerveződése megelőzi a fantáziaalkotás kognitív képességének kialakulását.

Az implicit emlékezés nem tudatos, előhívása nem akaratlagos, hanem a beíródás körülményeit utánzó ingerek spontán módon hívják elő. Ez az emlékezet nem szimbolikus természetű. Figyelemre méltó, ahogy Kandel felosztja a tudattalant: 1. elfojtott vagy dinamikus tudattalan, 2. tudatelőttes tudattalan, 3. proceduális, vagy implicit tudattalan (Gerevich 2000). A proceduális tudattalan fedi a proceduális memória fogalmát. Ez az énnek olyan tudattalan része, mely nem elfojtás vagy belső konfliktus eredménye, hanem az implicit memória működésének következménye Az implicit memóriában tárolódnak a korai élmények.

A táncterápia kontextusába helyezve ez azt jelenti, hogy van egy olyan élménytartomány, mely nem tudatos, nem verbalizálható, de mozgásos-testi tapasztalás útján elérhető és átdolgozható. Ez lehetőséget teremt az MTT terében e kapcsolati tudás, azaz a korai kapcsolati élmények reprezentációinak nem verbális úton történő megjelenítésére és korrekciójára.

A csecsemőkutatások implicit kapcsolati tudásra vonatkozó aspektusai

Stern szerint a szelffejlődés aktív folyamat, azaz „önmagunk alkotása” történik a kötődés terében. Az alakuló preverbális szelférzetek a csecsemő és az anya között zajló finom interakciók mintázatát képezik, percepciók, affektusok, cselekvések formájában (Stern 1985). Miközben a csecsemő fiziológiai, érzelmi állapotainak szabályozása történik, a „szelf és a másik” elkülönítésének képessége is fejlődik. Gergely és John S. Watson szerint az empatikus és megfelelő szülői érzelem reflektív tükrözése nemcsak a csecsemő érzelmi állapotának közvetlen szabályozásában fontos, hanem érzékenyíti a csecsemőt saját kategoriális érzelmi állapotaira, és reprezentációépítő funkciója is van (Gergely 1998). Ha ez a szabályozás megfelel a csecsemő igényeinek, megtanulja felismerni és elkülöníteni saját állapotait, így a másik személy elkülönítése is megvalósul.

Alapvető életfolyamatainkat olyan érzésformák kísérik, amelyek egész életünkben jelen vannak, akár tudunk róluk, akár nem. E vitalitásaffektusok élményeink nem megfogalmazható, affektív minőségei, amit az aktivációs kontúr terminussal lehet kifejezni (például az anya hogyan fogja meg, hogyan teszi tisztába gyermekét). Az absztrakt festészet, modern zene és modern tánc vitalitásaffektusaink kifejeződései. E folyamatban fontos az amodális percepció jelensége, ami azt jelenti, hogy a csecsemő idegrendszere képes arra, hogy egyes érzékleti modalitásokat átfordítson egy másikba az inger intenzitása, ritmusa, időbeli lefutása mentén. Így a csecsemő különböző szenzoros élményeit egységes tapasztalatba képes integrálni. Az egységes élmények absztrakt módon reprezentálódnak, aktivációs kontúrok alapján, az amodalitás képessége révén (Stern 1985).

A csecsemő „anyával való együttlétének” sémái (Stern 1994), a köztük zajló interakciók (mozgások, érintések, cselekvések intenzitásai és az időbeli viszonyai) invariánsai alapján szerveződnek és raktározódnak.

Mindehhez illeszthető a kötődéselméletek néhány fontos gondolata. A kötődés-viselkedés szükséges az életben maradáshoz, az érzelmi biztonsághoz. Ahogy láttuk, a csecsemő állapotainak szabályozása kapcsolatban történik. Bowlby (e téma első kutatója) nevezte el belső munkamodellnek az első életév kapcsolati történéseinek tapasztalatát hordozó reprezentációs modellt (Halász 1998). E munkamodell alapján kötődési típusok különíthetők el a csecsemők szeparációra adott válaszait megfigyelve (Ainsworth, in: Fónagy 1998). Fónagy fejti ki, hogy a biztonságos kötődés szükséges a megfelelő reflektív funkció kialakulásához, azaz a saját és másik mentális állapotainak vágyak, célok, érzelmek mentén történő elkülönítéséhez, vagyis az emberi kapcsolatokban való eligazodáshoz (Fónagy 1998).

Az implicit kapcsolati tudás hozzáférhetősége a preverbális szelférzeteken keresztül történhet, melyek nem oltódnak ki a fejlődéssel (Stern 1985), csak háttérbe szorulnak. Általuk meghatározott élménymódjaink azonban egész életünkben jelen vannak, és hatásuk nem tudatosan, de érvényesül. Az MTT épít e nem verbális szelférzetek szelfélményt alakító lehetőségére. A testtudati és kapcsolati munka egyik feltételezett hatásmechanizmusa, hogy e szelférzetek mozgásos, testi szinten történő aktiválása, alakítása s a vitalitás affektusok mentén történő affektív hangolódás az implicit kapcsolati tudás fokozatos, finom átépülését segíti.

A mozgásterápia folyamata
A mozgásterápia folyamatát szervesen összefüggő munkamódok: a testtudati valamint a kapcsolati munka, az alkotás folyamata és a verbális feldolgozás alkotják.

Testtudati munka

A testtudati munka során a figyelmet a testi tapasztalások percepciójára irányítjuk. A testtudati munka természetéből fakadóan sajátos figyelmi állapot alakul ki. Pszicho-neurofiziológiai szempontból a tudati állapot módosulása jön létre, a jobb agyfélteke működésbeli dominanciájával, ami kedvez a képi gondolkodásnak, az érzelmi elérhetőségnek, a térérzékelés finomodásának. Ebben az állapotban el lehet jutni egy értékítélettől mentes, hétköznapi létezésünktől annyira eltérő és új jelenléthez, ami kíváncsivá tesz, feléleszti a keresés, kísérletezés vágyát. A testtudati munka a test valóságára, meglévő érzékszervi és mozgásos lehetőségeire épít. A terapeuta által megajánlott figyelmi fókusz elősegíti a testi érzetek tudatosítását és az érzetekre történő reagálást, azaz a testi szinten megvalósuló reflektivitást. Figyelmünket tehát érzékelésünk és mozgásunk változására irányítjuk, ily módon jön létre a mozgásérzékelés folyamatos tudatosítása. A legkisebb belső mozgásos történéseket is “monitorozzuk”. Így követhető például az egyensúlyi állapotot vagy a járást lehetővé tevő izomtónus-változás.

Ezekben a helyzetekben az intenzív figyelmi állapot szinte teljesen betölti a tudatunkat. Folyamatos önészlelés és önfelfedezés zajlik, érzékszervi és mozgásos aktivitásba ágyazva. A különböző, sokszor töredezett, változásban lévő tapasztalások egységes folyamattá szerveződnek, és e folyamat maga átélhető. Saját mozdulataink, testünk, érzéseink, az idő és a tér birtokba vétele indulhat el.

A súlyosabb szelfélmény-zavarban szenvedő pácienseket a közös testtudati tapasztalás tudja megsegíteni: a partnerrel történő közös testtudati munkát például az időbeliségre, az érintésre, a támaszra, ritmusra vonatkozó instrukciók indítják el.
A testtudati munka lehetőséget ad a belső testkép differenciálódására, a mozgásrepertoár bővülésére, és az improvizációs készség fejlődésére.

Kapcsolati munka

A kapcsolati munka során egyszerre figyelünk a saját mozgásunkra, szándékainkra és a másikéra. Folyamatos finom hangolódás történik. A társakkal való mozgásos kapcsolatban átélhető a „szelfszabályozó másikkal” való kölcsönösség és elismertség élménye.

A csoport terápiás tere az eredeti kötődés terét mintázza. A testi szintű reflektív működés nyitja meg az utat ahhoz, hogy hozzáférjen addig önmaga elől elzárt tapasztalásaihoz, érzelmeihez. A páros vagy hármas együttmozgások során egymás mozgásformája, izomtónusa, mozgás iránya, mozgás sebessége, térbelisége (térhasználata) mentén folyamatos, a test valóságosságán alapuló élménymegosztás történik. Ez az élmény azonnali tapasztalás, törése azonnal észlelhető, újraépíthető. A közös élmény valóságos tapasztalása olyan érzelmi biztonságot teremthet, ami egyre nagyobb játékteret enged. A kapcsolódási módok és a kapcsolati törések sokfélesége jelenik meg, válik átélhetővé és kibírhatóvá. Így aktivizálódik tehát az implicit memória, azaz a mozgás során a személy rátalál egy korai élménytömbre, amelyből mint háttérből fokozatosan bomlik ki az aktuális érzet-érzés élmény.

A testi érzetek, észleletek megtartó szövete az, amire felfűződhetnek és kirajzolódhatnak múlt és jelen érzései, fantáziái, az emlékek, gondolatok. Ebben a biztonságos játéktérben jelentéssel telítődhetnek a kapcsolódások, egyre megformáltabban élhetők újra és dolgozhatók át. Az áttételi viszonyok artikulálódnak, és a csoporttagok egymással és a vezetőkkel lejátszhatják és átépíthetik legfontosabb kapcsolati témáikat.

Az MTT csoportban a kapcsolódás és az egyedüllét állapotainak hullámzása, váltakozása történik. A kapcsolati munka után mindig lehetőséget kapnak a csoporttagok egyedüli munkára, a kapcsolatban megtapasztaltak mozgásos és térbeli felidézésére, beépítésére, továbbfejlesztésére. Azaz a szeparáció-individuáció mahleri értelemben is átdolgozható, ez az MTT egyik nagy lehetősége. Az egyedüllét a közös történések legfontosabb élményeinek beépítését is elősegíti, lehetőséget teremt az egyedüllét „megtöltésére” (ez pszichotikus és borderline patológiájú paciensek gyógyításában alapvető fontosságú).

Az alkotás dimenziója

Alapfeltevések

Az alkotás a terápiás folyamat szerves része, amely kezdettől fogva jelen van, fejlődik, és a terápiás folyamat előrehaladtával egyre inkább láthatóvá válik.

Láthatóvá válása

· a személyiség nem verbális élménytartományában már megtörtént korrekciók következménye,

· a pszichoterápiás feldolgozás képi és verbális minőségeinek aktívabbá válását is jelenti a személyes történet, a narratíva előtérbe kerülésével, megmunkálhatóságával,

· a tudatosodási és a kreatív folyamat találkozását jelzi.

A testtudati és kapcsolati munka során, ahogy fejlődik a test integrált egészként való élménye, ahogy gazdagodik a térhez és a másokhoz való kapcsolódás képessége, úgy nő a páciens improvizációs készsége, és a kezdetben rendezetlenül felszínre kerülő mozgásanyagok egyre árnyaltabban, differenciáltabban formálódnak meg. A csoport terében egyre hosszabb, és tisztább mozgásimprovizációk, táncok születnek. A mozgás szimbolikus aspektusai is tisztulnak. A különböző (egocentrikus, allocentrikus, projekciós, stb.) terekben a fejlődő mozgásos témák ismételt átdolgozása újabb és újabb transzformációs lehetőséget teremt (Kállai 2002, Merényi 2001, 2003).

A kiemelt tér

A csoportfolyamatban a figyelem fókuszában álló, a csoport által definiált, kiemelt térben történő improvizáció az alkotás legdifferenciáltabb módja. A kiemelt térben, egy tudatosan vállalt helyzetben, a többiek figyelmének erőterében megvalósuló mozgásimprovizáció olyan terápiás átdolgozás, ahol a tudatosodási és a kreatív folyamat találkozik. Pszicho-neurofiziológiai szempontból a jobb és bal féltekei aktivitás egyensúlya jön létre.

Összefoglalva a kiemelt tér terápiás értékét hordozó tényezőket:

A kiemelt tér megtöltése a páciens jelenlétével, mozgásával.

Az alkotás élménye.
A mozgásos anyag szimbolikus szinten történő megmunkálása.
A térbe helyeződés – térbe kerülés a belső viszonyok tisztázását segíti elő.
A terapeuta és a többi csoporttag jelenléte – figyelme egyrészt megtartja, másrészt hitelesíti, és közös élménnyé teszi a kiemelt térben megvalósuló mozgás-alkotást.
A megbeszélés e közös élményanyag további feldolgozását segíti.

A verbális feldolgozás illeszkedése az MTT folyamatába
A csoportülés megbeszéléssel kezdődik és zárul. A megbeszélés magában foglalja:

a mozgásos tapasztalatok felidézését, az azokhoz fűződő asszociációk, emlékek, gondolatok megosztását,
a közös mozgásos élmények felidézése mentén egymásnak szóló visszajelzéseket, melyek a közös mozgásos történést visszahozzák és ezáltal is hitelesítik,
a mozgásban elinduló vagy megvalósuló áttételi dinamika felszínre kerülését, tisztázását,
a csoportfolyamat előrehaladtával személyes narratívák kidolgozását,
álmok átdolgozását, a közös csoporttörténet formálódását,
azaz a csoportnarratívát, a terapeuta mélyítő beavatkozásait, értelmezéseit.

Sokszor meg kell küzdeni a mozgásban átéltek után azzal, hogy a nyelvi kifejezés és az élmény között áthidalhatatlan szakadék van. Az újabb elméletek ennek az átmenetnek pontosabb megértéséhez, finomabb megmunkálásához is hozzájárultak. Súlyosabb szelfpatológiákban, nem megfelelő gondozói illeszkedés esetén, a fejlődésben a nyelv kialakulása inkább elidegeníti a gyermeket a valóságos tapasztalataitól, nem képes állapotainak egy részét azonosítani, ezáltal szimbolizálni, illetve verbalizálni sem. Azaz a szelf egyes részei integrálatlanok maradnak, élményeinek egy részéhez hozzáférni sem tud (Fónagy, Target 1998). Vagy „hamis szelf” fejlődik, ami elrejti a valódi szelfet (Winnicott 1999) és ennek az „elrejtésnek” a nyelv is az egyik része. Ilyenkor a verbalitás szintjén az eredeti élmény torzul, teljesen átalakulhat, vagy elveszhet. A mozgás folyamatában elindul a sérült vagy hiányos szelférzetek korrekciója, és a csoporttag ismételten visszaigazolást kap a közös mozgásokban saját élményeinek valóságosságáról, azaz létjogosultságáról. Így lassan meghallja, ahogy a többiek beszélnek, emlékeznek a mozgásos improvizációkra, csökken a félelme, a nyelv is az élmény részévé válik.

A vezetés

Az MTT gyakorlatában a kettős vezetés technikája érvényesül. Az egyik vezető nem mozog együtt a csoporttal, kívül van, és eszköze az instrukciók adása.

A másik vezető a csoportfolyamatban vesz részt, és mozgásos, testi úton avatkozik be.

Instrukció

A mozgásterápiás csoportban a mozgásos folyamat, azaz a nem verbális történések igen sajátos módon, szóbeli instrukciók közvetítésével történnek. A vezető az instrukciókkal elindítja, követi, szabályozza a mozgásos folyamatot, és instrukciók segítségével történik a terápiás beavatkozás egy része is. Az MTT páciensei mindannyian ugyanazt az instrukciót kapják. A terápiás miliő szabadsága azonban lehetővé teszi, hogy mindenki a saját lelki tartalmai alapján „koreografálja meg”, alakítsa mozgását, improvizáljon. Az instrukció így töltheti be az átmeneti tárgy funkcióját.

A vezető az instrukciókat folyamatosan illeszti az egyének és a csoport aktuális és hosszmetszeti állapotához, így válnak a terápiás beavatkozás eszközeivé is. A vezető jelenlétét, figyelmét a csoport az instrukciók útján is érzékeli, a tagok instrukcióhoz való viszonya áttételi történéseket is tartalmaz. Bármilyen érzelmi viszonyulást is eredményeznek az instrukciók, a vezető és a tagok közötti kapcsolat fenntartásának eszközei, és a biztonságérzést erősítik. Az instrukciók a csoport és az egyének állapotát is visszatükrözik, “tudósítanak”, így a belső-külső orientációt tovább segítik.

A közvetlen, mozgásos-testi úton történő beavatkozás
A csoport terében, a mozgásos folyamatban részt vevő vezető beavatkozási módjai:

jelenléte, érzelmi és fizikai elérhetősége,

mozgásos kapcsolaton keresztül történő beavatkozása.

A vezető terápiás interakciójának lényege a páciens legkisebb rezdülésének a lereagálása, folyamatos figyelembevétele. A páciens bizonytalan vagy határozottabb kezdeményezései is teret kapnak és detektálhatóvá, közösen szabályozhatóvá válnak. Így lehet eljutni odáig, hogy a mozgásos kapcsolatban megjelenő frusztrációk, feszültségek, agressziók is teret kaphatnak, ezek is megoszthatókká és elviselhetőkké válnak. Eközben a páciens új mozdulatainak, mozgásos megoldásainak megjelenő csírái kibontakozhatnak, a teljesebb, szabadabb mozgásimprovizáció megszületését segítve.

Áttétel-viszontáttétel az MTT-ban

Az áttétel kezdettől fogva jelen van a csoporttagok egymással és a csoportvezetőkkel való viszonyában is.

A korai tapasztalatok tartományában az áttételi dinamika a mozgásban történő affektív hangolódás, ennek megtörése és a tükrözés útján ölt testet, és kölcsönös állapotszabályozás formájában dolgozódik át. A testi és érzelmi észlelés kapacitása differenciálódik.
Ezzel egyidejűleg az artikuláltabb tárgykapcsolati mintázatok is megjelennek a terápiás térben, melyek a kapcsolati munka fontos részét képezik, és verbálisan is megmunkálásra kerülnek. A vezetők folyamatosan dolgoznak viszontáttételükkel. A mozgásos önismereti munka azt a készségüket alakítja ki, hogy a nem verbális és implicit kapcsolattartományban a páciens és saját késztetéseiket, fiziológiás és érzelmi állapotaikat egyaránt észleljék, monitorozzák. Másrészt a csoporttal kapcsolatos saját érzelmi érintettségeikre, fantáziáikra is folyamatosan reflektálni igyekeznek. Ez a reflektált jelenlét tükröződik az instrukciók megfogalmazásában.

A TÁNCTERÁPIÁRA VONATKOZÓ KUTATÁSOK, A MÓDSZER ALKALMAZÁSI TERÜLETEI

A hatásvizsgálatok elsősorban a különböző mozgásprofilok: Lábán Mozgás Analízis (LMA), Kestenberg Mozgás Profil (KMP) skálái alapján a páciens változását követik a táncterápiás folyamatban (Levy 1992). Susan Loman a ’70-es évek kezdetétől kutatásokat végzett a KMP alkalmazásával. Így fedezte fel a „hozzáhangolást”, ami hasonlít a kinesztetikus empátiához. A gyermek mindegyik fejlődési fázisában különböző ritmusok válnak kiemelkedővé, és fontossá a fejlődési feladatok sikeres megoldásában. A KMP segítségével analizálva felismerhetőek és korrigálhatóak a szülők és gyerekek közötti maladaptív mozgásstílusok (Levy 1992).
1989 óta évente megrendezik a KMP konferenciákat, ahol a klinikai alkalmazás és kutatás kérdéseivel kapcsolatos előadások hangzanak el. Németországban 1994-ben volt az első nemzetközi kongresszus „a mozgás nyelve” témában, ahol az ADTA is képviselve volt. 1995 óta évente tartanak Bonnban szimpóziumot az alkalmazott test-pszichoterápia témakörében. Több egyetemen folynak ígéretes kutatások. (Trautmann 2003).

Alkalmazási területek

A módszert a pszichózisok terápiájában alkalmazták először. A kapcsolati munka során finom korrekciók épülhetnek a torzult szelférzetek szintjén. A testtudat fejlődésével erősödhet a realitással való kapcsolat. Mindez megnyithatja az utat a verbális terápia számára. Az azonosulások, a csoportos interakciók fejlesztik a szociális készséget. Általában kiegészítő terápiás formaként, de megfelelő keretek között (a szükséges gyógyszeres kezelés mellett) önállóan is alkalmazható.

Az utóbbi években előtérbe került a személyiség-, főleg a borderline zavarok gyógyításában is a táncterápia. A pszichoanalitikus szemléletű táncterápia a megfelelő szelf-tárgy reprezentáció építésében segíthet. Ritkább csoportülések mellett kombinálható egyéni verbális pszichoterápiával.

A testi tapasztalások sokfélesége, a megfelelő terapeuta-páciens kapcsolat hozzásegíthet egy trauma elfojtott érzelmi minőségeinek felszínre kerüléséhez, illetve a teljes emlékezéshez, például PTSD esetén, bántalmazás és szexuális abuzus áldozatainál.

A pszichoszomatikus betegségek gyógyításában az érzelmek átélését, felismerését segítő testi tapasztalatok és a testérzetek észlelése, felismerése és ezek átdolgozása állnak a fókuszban.

Autisztikus gyerekek, vakok, mozgássérültek esetében a módszer célja a terápia mellett a fejlesztés, testkép építés, és segítheti a kapcsolati dimenziók átélését.

A táncterápia személyiségfejlesztő illetve önismereti céllal pedagógusok és segítő szakmákban dolgozók, terapeuták nem verbális érzékenységét fejleszti.

Az alkalmazás magyarországi helyzete

A táncterápia Magyarországon a ’80-as évek elejétől kezdett fejlődni. Az első próbálkozások nálunk is súlyos állapotú, nehezen megközelíthető betegek gyógyítására irányultak.

A mozgást különböző pszichiátriai osztályokon alkalmazták egymástól eltérő módon, más terápiás eszközökkel kombinálva. Többek között Incze Adrienne, Merényi Márta, Szilágyi Edit, Szolimán Sáleh, Mihaldinecz Csaba, Nagy-György Attila, Nagy Márton, Rigó Péter, Riskó Ágnes, Szilágyi Edit, Tringer Katalin alkalmazott illetve alkalmaz mozgásterápiás eszközöket pszichiátriai betegekkel történő terápiás munka során.

A terapeuta képzettsége és a keretek (milyen céllal, kiknek, milyen gyakori ülésszámmal, kombinálva, vagy önmagában alkalmazva) határozzák meg, hogy a táncterápia szocioterápiás, illetve önálló, vagy kiegészítő pszichoterápiás módszerként végezhető-e. Jelenleg az MTT elsősorban ambuláns önismereti és terápiás módszerként működik, pszichiátriai és pszichoterápiás osztályokon elvétve alkalmazzák.

Az addikciók gyógyításában, a Leo Amici Alapítvány Drogrehabilitációs Intézetében 10 éves múltra tekint vissza a színházterápia alkalmazása, George Baal (Balassa György) rendező, pszichológus vezetésével, valamint Mózes Sándor és Merényi Márta együttműködésével. A módszer alapja a mozgásterápia, és erre fűződik fel a választott szöveggel történő munka. A mozgásélmény „drog nélküli örömöt” ad, segíti a csoport kohézió erősítését, a szövegek pedig a saját múlt feldolgozásához illetve a töredezett narratívák helyreállításához nyújtanak segítséget (Baal 2002).

A magyarországi képzés

1989-ben kezdődött a képzés, melynek során olyan szakmai műhely jött létre, mely kidolgozta a táncterápia elméletét és gyakorlatát. Ennek köszönhetően alakult meg a Magyar Mozgás- és Táncterápiás Egyesület 1992-ben. Több év alatt kristályosodott ki a képzés jelenlegi formája. Az egyesület kiképző- és gyakorló terapeutái belső továbbképző műhelyt hoztak létre, ahol elméleti és módszertani kérdések megvitatása, továbbfejlesztése folyik.

Az MTT olyan terápiás módszer, melyben a terapeuta a pacienssel, a csoporttal teljes testi valóságával is kapcsolatba kerül. Azaz, a személyiséget más módszereknél jobban involválja (Nagy 2001). A képzés során kellő mélységű táncterápiás önismereti folyamatra van szükség. Pszichoterápiás szinten olyan szakember alkalmazhatja, aki a pszichoanalitikus képzettség valamelyik formájával is rendelkezik. Csoportvezetői szinten megfelelő óraszámban egyéni pszichoanalitikus (vagy pszichoanalitikusan orientált) önismereti folyamat is szükséges. A képzés sajátélményű szakaszában a hallgatók a mozgásos kapcsolódás, az egyedüllét, a spontán, szabad improvizáció ezerféle útját kell, hogy megtapasztalják és feldolgozzák, hogy a beavatkozások megfelelő módozatait készségszinten tudják megvalósítani.

Az önismereti szakaszt követően néhány testtudati technikát előírt óraszámban kötelezően, illetve választhatóan kell tanulni. A képzésben ezért több moderntánc-művész és a testtudati technikát magas szinten művelő szakember van jelen, mint testtudati képző. Magas óraszámmal szerepel a saját csoportban történő vezetés gyakorlása és annak kimerítő elemzése mind technikai, mind dinamikai szempontból. Itt említem meg, hogy a képzés általános pszichoanalitikus és csoportelmélet-blokkjának egy részét a megfelelő egyesületekkel együttműködésben lenne érdemes oktatni. Nagy probléma, hogy nincs elég klinikai gyakorló terep a pszichiátria területén. Az oktatás, megelőzés, személyiségfejlesztés, ambuláns gyógyítás terén kezd elterjedni a táncterápia alkalmazása, így ezeken a területeken egyre több gyakorlási lehetőségük lesz a módszert tanulóknak.

A Pécsi Tudományegyetemen (Általános Orvostudományi és a Művészeti Kar) 2004 februárjától indul művészetterápia akkreditált szakirányú továbbképzés. A három szakot a zene-, a képzőművészet-terápiás és a mozgás-táncterápiás specializáció képezi. Ez utóbbi elméleti és gyakorlati koncepcióját egyesületünk Tanulmányi Bizottsága és kiképzői dolgozták ki.
Magyarországon 1997 óta szervezett formában folyik a német Wilfried Gürtler által kifejlesztett Integrált Kifejezés és Táncterápia képzése is. A módszer Trudi Schoop kreatív, kísérletező és humanisztikus táncterápiás irányzatából származik, amely integrálja a különböző pszichológiai, testtudati, gyógyító rendszerek eredményeit. Az életfeladatok, életszakaszok tematizált átdolgozása történik, és egyik fontos terápiás eszköze a transzállapot tudatos használata. (Gürtler 1999).

Fejlődési irányok az elméletképzésben, szükséges kutatások

Továbbra is feladat a modern pszichoanalitikus irányzatok, a kognitív pszichológia, a csecsemő megfigyelések, az idegtudományok eredményeinek követése, és felhasználása. Ehhez illeszkedő fontosabb témák lehetnek:

az MTT–re jellemző speciális csoportdinamika további kutatása, kidolgozása,

a terapeuta és a paciens nem verbális áttételi-viszontáttételi jelenségeinek további vizsgálata, különös tekintettel a vitalitásaffektusok mintázatába illeszkedő affektív hangolódásra,
a belső vizuális testkép és testélmény kapcsolata, változása és annak összefüggései a szelfreprezentációk alakulásával.

Az utóbbi években gazdag tapasztalatanyag gyűlt össze személyiségzavarok táncterápiás kezeléséről, főleg borderline és nárcisztikus személyiségszerveződésű betegekkel folytatott ambuláns táncterápia területén. Hasznos lenne a klinikum számára e tapasztalatok összegzése, feldolgozása.

Együttműködés, szakmai párbeszéd

Gyümölcsöző lehet a különböző terápiás módszerek szakemberei közötti párbeszéd, közös gondolkodás, egy adott jelenség több oldalról történő megközelítése. Ennek szem előtt tartásával szervezte meg a Magyar Mozgás és Táncterápiás Egyesület első konferenciáját, ahol a meghívottak között más terápiás módszerek valamint különböző művészeti ágak (pszichodráma, pszichoanalízis, gyerekpszichoterápia, modern tánc) jeles képviselői szerepeltek. Másik együttműködési lehetőség az MTT eszközeinek más, akciócentrikus módszerek, például pszichodráma, családterápia által történő felhasználása. A szupervíziós munkában a nem verbális történések elemzésében lehet párbeszéd.

Mozgás- és táncterápiás pillanatkép

A tanulmányt egy esettel zárom, mely sűrítve tartalmazza az MTT fontosabb korrekciós aspektusait. Dániel és Blanka mozgásos kapcsolati munkáját mutatom be röviden, ami egy csoportfolyamat harmadik évében zajlott.

A testtudati munka során a gerinc és a medence érzékelésével és mozgásával foglalkoztunk. Dániel egy idő után leült a fal mellé, nem mozdult, befelé figyelt, szemét behunyta. A többiek aktívan mozogtak. Dánieltől mintegy 5 méterre Blanka is mozdulatlanul ült. Dániel felkeltette Blanka figyelmét, aki nagyon lassú mozgással megközelítette a fiút, majd leült mellé. Hosszú ideig csak ültek egymás mellett, majd Blanka megérintette Dániel vállát, és lassan, sokszor megállva, egymáshoz érve, együtt felemelkedtek. Hol erősen, támaszt adva, vagy gyengéden, finom érintéssel, de folyamatosan reagáltak egymásra. Olyan volt, mintha Dániel “feléledt volna”. Egyre dinamikusabb, szélesebb mozdulatokkal dolgoztak. Gyönyörű közös tánc formálódott, majd elváltak, és mindketten tovább haladtak saját megtalált improvizációs útjukon. Kívülről követhető volt a terapeuták számára, ahogy Blanka folyamatosan érzékelte Dániel állapotát, és kivárta a fiú reagálásait. Jól látható volt az a pillanat is, amikor Dániel rátalált saját mozdulataira, és ezután egymást kölcsönösen inspirálva, “értve” táncoltak.

A megbeszélés során Dániel elmondta, hogy erősen elkezdett fájni a hasa, ezért ült le, és nem is bírt megmozdulni. Blanka közeledése, figyelme nagyon jól esett neki, és mire felálltak, hasfájása elmúlt. Most érzi, mennyit változott a három év alatt, mert úgy tudta elfogadni egy nő közeledését, hogy nem érezte azt, neki kell alkalmazkodnia. Régebben mindig olyan hálás volt, hogy azonnal megfeledkezett saját igényeiről, és a másik képzelt elvárásainak próbált megfelelni a mozgásos találkozásokban. Az elválásnál sem érzett most bűntudatot. Jó érzés volt elindulni a saját útján. Blankának is fontos tapasztalás volt, hogy nem kell többet nyújtania, mint amennyire képes, és már a találkozás előtt Dánielre hangolódott. A több éves folyamatban sokszor került Blanka is olyan állapotba, hogy nem tudott mozdulni. Ilyenkor valaki mindig segített neki a csoportból. Most már ő is képessé vált erre.

Dániel már sokat dolgozott a csoportban az anyjával és a nőkkel való kapcsolatán. Erős függése sokat oldódott, évek óta halódó párkapcsolatát le tudta zárni. A fent leírt kapcsolati munkában egyrészt Blanka megtartó figyelme és érzelmi válaszkészsége segítette hozzá az implicit kapcsolati tartományban a fiút, hogy hasfájása és szorongása oldódjon, másrészt egy nővel új, az eddiginél autonómabb módon tudjon kapcsolódni és elválni tőle, miközben az intimitás is megvalósult, és nem kellett a másikat féltenie.

Köszönet munkatársaimnak: Campos Annának, Csontos Zoltánnak, Dr. Erdélyi Ildikónak, Haász Mariannak, Dr. Incze Adriennek, Kálmán Ferencnek, Dr. Keresztúri Ildikónak, Nagy-György Attilának, Nagy Mártonnak, Stang Tündének, Vermes Katának és tanítványainknak.

Dr. Merényi Márta
merenyim@gmail.hu

Irodalom:

Baal, G.: Színházterápia drogosokkal: az anyagostól a kőszínházig. Addictologia Hungarica 1: 115-124, 2002.

Bálint M.: Elsődleges szeretet és pszichoanalitikus technika I-II. Budapest, Animula 1999.

Bálint M.: Az őstörés. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994.

Brook, P.: Az üres tér. Budapest, Európa Kiadó, 1999.

Brook, P.: Időfonalak. Budapest, Európa Kiadó, 1999.

Chodorow, J.: Dance Therapy and Depth Psychology. Routledge, London, 1991.

Ferenczi S.: Klinikai napló. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1996.

Fletcher, D.: Body Experience Within the Therapeutic Process: A Psychodinamic Orientation. in: Bernstein (szerk.), Eight theoretical approaches in dance-movement therapy. Kendall/Hunt, Iowa, 131-155, 1979.

Fónagy, P., Target, M.: A kötődés és a reflektív funkció szerepe a szelf fejlődésében. Thalassa 9:5-44, 1998.

Gerevich, J.: Pszichoanalízis és természettudomány. (Referátum), Psychiatria Hungarica, 15:103-105, 2000.

Gergely Gy., Watson, J.: A szülői érzelemtükrözés szociális biofeedback modellje. Thalassa 9:56-106, 1998.

Grotowski, J.: Színház és rituálé. Pozsony, Kalligram, 2000.

Halász A.: Csecsemőmegfigyelés-csecsemőkutatás. Pszichoterápia, 7:420-428, 1998.

Kállai J., Karádi K., Tényi T.: A térélmény kultúrtörténete és pszichopatológiája. Budapest, Tertia, 1998.

Kállai J., Karádi K.: A térészlelés fejlődése: ego- és allocentrikus téri referenciák. In: Racsmány M., Kéri Sz.(szerk.): Architektúra és patológia a megismerésben. Budapest, BIP 163-187, 2002.

Kulcsár Zs.: Pszichoszomatika. Budapest, Tankönyvkiadó, 1993.

Kulcsár Zs.: Korai személyiségfejlődés és énfunkciók. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1996.

Lenkei J. (szerk).: Mozdulatművészet. Budapest, Magvető Könyvkiadó, T-Twins Kiadó, 1993.

Levy, F.: Dance/Movement Therapy: a Healing Art. American Alliance for Health, Physical Education, Recreation and Dance, Reston, 1992.

Merényi M.: A tér jelentősége a mozgásterápiában. Előadás, MPT VIII. Vándorgyűlés, 2001.

Merényi M.: Az alkotás folyamata és a tudatosodás találkozása a mozgásművészet-terápiában. Előadás, MPT X. Vándorgyűlés, 2003.

Nagy M.: “Kötéltánc” avagy az involváció és az absztinencia dinamikája a mozgás-táncterápiás csoportok vezetésében. Pszichoterápia, 10:35-42, 2001.

Pető K.: Az implicit kapcsolati tudás. Új szempontok a pszichoterápia hatásmechanizmusának megértéséhez. Psychiatria Hungarica, 18:217-225, 2003.

Pető K.: Az emlékezésről és a felejtésről. Psychiatria Hungarica, 16:173-182, 2001.

Press, M. C.: The Dancing Self. Creativity, Modern Dance, Self Psychology and Transformative Education. Hampton Press, inc. Cresskill, New Jersey 2002.

Sandler, J. Dare, C. Holder, A.: The Patient and the Analyst. The Basis of the Psychoanalytic Process. Allen U. London 1973.

Siegel, E.: The mirror of our selves: Dance-Movement therapy and the psychoanalytical approach. Human Science Press, New York, 1984.

Stern, D.: Une manière de construire un nourrisson cliniquement pertinent. Rev. de Méd. Psychosomatique 37/38:15-38, 1994.

Stern, D.: The Interpersonal World of the Infant. Books, New York, 1985.

Tényi T., Herold R., Lénárd K.: A találkozás pillanata. Pszichoterápia, 9:117-123, 2000.

Trautmann, S., Voigt : Tanztherapie, Zum aktuellen Diskussionsstand in Deutschland. Psychotherapeut 48:215-229, 2003.

Vekerdy T.: A színészi hatás eszközei Zeami mester művei szerint. Ursa Minor Könyvek 1999.

Welsh, D.J.: Martha Graham: The Other Side of Depression. American J. of Dance Therapy 13:117-130, 1991.

Whitehouse, M. S.: C.G.Jung and dance Therapy: Two Major Pinciples. in: Bernstein (szerk.),

Eight theoretical approaches in dance-movement therapy. Kendall/Hunt, Iowa, 51-71, 1979.

Winnicott, D.: Játszás és valóság. Budapest, Animula, 1999.